Sématerápia

A sématerápia alapfogalmai

A sématerápia központi fogalma a korai maladaptív séma, amelyet Jeffrey E. Young a következőképpen határoz meg:

• a személyiségműködés számos területére kiterjedő motívum vagy mintázat,

• amely emlékekből, érzelmekből, gondolatokból és testi érzésekből áll,

• az egyén önmagához és másokhoz való viszonyára vonatkozik,

• gyermekkorban vagy serdülőkorban alakul ki,

• az élet során tovább finomodik,

• és hosszú távon jelentős mértékben akadályozza az egyén jóllétét és működését.
  (Young, Klosko, Weishaar: Sématerápia, 2010.)

A maladaptív sémák kialakulása szempontjából fontos megérteni, hogy keletkezésük idején ezek segítik a gyermeket: az adott környezethez való alkalmazkodást szolgálják. Csak később, felnőttkorban vesztik el eredeti, adaptív (hasznos, megküzdést támogató) funkciójukat. Felnőttként sokszor hatékonyabb lenne másképp reagálni az érzelmileg megterhelő helyzetekre, de amíg az ilyen helyzetekben aktiválódó gyermeki sérelmek nincsenek feldolgozva, ez rendkívül nehéz feladat.

A sémamódok olyan, adott helyzetben vagy pillanatban aktiválódó érzelmi–mentális állapotok rendszerei, amelyek szorosan összefüggnek az éppen működésbe lépő sémákkal – valójában azok hívják életre őket. Young megfogalmazásában a sémamód „az egyén életében az aktuálisan aktív (adaptív vagy maladaptív, azaz hatékony vagy a jelenben káros) sémák és sémaműködések összessége”.
(Young, Klosko, Weishaar: Sématerápia, 2010.)

Például, ha valakinél egy esemény hatására aktiválódik a „Bizalmatlanság és abúzus” séma, akkor hasonló érzelmi állapotba kerülhet, mint amikor gyermekkorában bizalmatlanságot, sérelmet vagy bántalmazást élt át. Ilyenkor a személyiség működése gyakran egy olyan sémamódba kapcsol át, amely annak idején segítette őt a túlélésben vagy a védekezésben. Például az illető dühösen visszatámadhat arra, akit az adott pillanatban fenyegetőnek él meg – ez az úgynevezett „Dühös gyermeki mód”, amely átitatja a viselkedést és az érzelmi állapotot.

Ugyanakkor előfordulhat, hogy az illető már annyira ismeri önmagát és múltbéli mintázatait, hogy felismeri: a séma ugyan aktiválódik, de a jelen helyzetben hatékonyabb, ha „Egészséges felnőtt módjában” marad. Ilyenkor a megtorló düh helyett inkább egy megoldásra fókuszáló, nyugodt kommunikációt kezdeményez. Ez természetesen sok gyakorlást és önismereti munkát igényel, és nem mindig könnyű folyamat.

A sémamódokon belül megkülönböztetünk diszfunkcionális megküzdési módokat is. Ezek leegyszerűsítve olyan helyzetmegoldásra irányuló megküzdési módok, amelyek gyermekkorban segítettek a lelki biztonság/ jóllét fenntartásában, de felnőttként már nem szolgálják hatékonyan az egyén érdekeit (vagy akár kifejezetten károsak).

Például egy gyermek számára régen lehet, hogy az egyetlen biztonságos stratégia az volt, ha teljesen alárendelte magát a szülők vagy tanárok akaratának. Ez ott, akkor lehet, hogy megvédte őt valami nagyon rossztól. Ezt a sématerápiás szemlélet például „önfeladó megküzdési módnak” nevezi. Ez a működésmód azonban később, felnőttkorban már gátolhatja az önérvényesítést és az egészséges kapcsolati határok fenntartását, hiszen ekkor már elérhetőek lehetnének más, érettebb és hatékonyabb megküzdési eszközök is.